Miután bemutattuk a személyigazolványunkat, már Románia területén találtuk magunkat. Egy gyors útbaigazítás után megindultunk, hogy még sötétedés előtt elérjük első megállónkat, ami a Transalpina lábánál lévő szálloda volt. Utunk nagyobb városokat szelt keresztül, például Aradot, Temesvárt, illetve Dévát, ahol meg is álltunk, hogy megtekintsük a dévai várat. Én és a vőlegényem már voltunk egyszer fent, de úgy gondoltuk, másodjára sem hagynánk ki, hisz a kilátás odafentről páratlan szépségű, és maga a vár sem egy romhalmaz a hegy tetején. Különlegessége, hogy felvonó viszi fel a látogatókat, de az igazán vállalkozó szelleműek megtehetik a felfelé vezető utat gyalog is. Miután felértünk, észrevettük, hogy egy hatalmas zivatarfelhő közelít a város felé, így ahogy tudtunk, igyekeztünk vissza a motorokhoz, felkaptuk az esőruháinkat, és indultunk is, hátha megelőzzük az esőt, ami sajnos nem sikerült, így Dévától egészen a Transalpina lábáig "áztunk". Kanyarok tömkelege után meg is érkeztünk a szállásra, a martiniatelepi (Martinie) faluban található Nedei Hotelbe, ahol egy kedves ismerős várt minket, hogy a további napokon velünk folytathassa az utat. A szállásadóink nagyon kedvesek voltak, felajánlották, hogy a vizes dolgainkat megszárítják nekünk, s így is lett, másnapra a száraz, meleg cordura ruháink ott vártak minket a recepción. A foglalt szobáink szépek és letisztultak voltak. A mienkhez tartozott erkély is, illetve közvetlen mellettünk egy patak csörgedezett, ami igazán hangulatos volt, jól esett hallgatni, kivéve hajnalban.
Másnap megreggeliztünk, átbeszéltük a "haditervet", összeszedtük a holmijainkat, majd elindultunk felfedezni a Transalpina minden kanyarját. A táj lélegzetelállítóan szép volt, a kanyarok igazán élesek, ideálisak a motorosok számára. Utunkat tavak, vízesések színesítették. Nagyjából az utunk felénél megálltunk egy víztározónál, ahol kávéztunk egyet, majd lenéztünk a titkokat rejtő mélységébe. Miután megörökítettük a helyszínt és magunkat is fényképeken, elindítottuk gépeinket, és folytattuk utunkat a szerpentineken át, fel egészen a legmagasabb pontig. A csúcs előtt pár méterrel szamarak, tehenek állták utunkat, hálistennek nem ijesztette meg őket a motorok hangja. És végre felértünk. A panoráma változatlanul lenyűgöző volt, és az a szabadság, amit éreztem a több ezer méteres magasságban, leírhatatlan. Ám nemcsak ez volt a leírhatatlan, hanem az a hideg, ami fent volt. Míg 2019-ben gond nélkül levehettük ruháinkat, most még a bukósisakjainkat sem bírtuk levenni, csak 1-2 fénykép erejéig, annyira hűvös volt, és még a szél is fújt. Mondhatni odafenn nem kedvezett nekünk az időjárás. Miután végeztünk a nézelődéssel a bódék között, beindítottuk a gépeket és tovább haladtunk, volt még jó pár kilométer előttünk, ugyanis az aznapi célunk az volt, hogy elérjük a Transzfogaras lábát, és hogy ott is tudjunk aludni. Útközben megéheztünk, és találtunk az egyik kis faluban egy jó kis étkezdét. Igazán jóllakottan mentünk tovább, s igazán fáradtan, de annál nagyobb örömmel érkeztünk a szállásra, hisz tartalmas és egyben fárasztó nap állt mögöttünk, és a kalandjainknak itt még nincs is vége.
Hajtűkanyarok, vízesések, zöld lankás vidék, meredek utak, hegycsúcsok, hófoltok, szabadság a magaslatokban. Ezek jutnak eszembe, ha bárki kimondja azt, hogy Transzfogaras. Azt hiszem, ezen a napon voltunk mindannyian a legizgatottabbak, hisz tudtuk, hogy mindez a csoda a szemünk elé fog tárulni. Összeszedtük holmijainkat, elbúcsúztunk szállásadóinktól, majd nekivágtunk az útnak. Épphogy elkezdődtek az élesebbnél élesebb kanyarok, máris olyan élményben volt részünk, amit álmunkban sem gondoltunk volna, hogy megesik velünk is. Az egyik szakaszon gyanúsan lassan mentek előttünk az autósok, és nem értettük mi történt/történik. Arra gondoltunk, hogy baleset történhetett. Nem így volt hálistennek. Ahogy közelebb értünk, megláttuk, hogy egy medve ücsörög az út szélén, pillanatnyilag békésen. Elképesztő volt ennyire testközelből látni egy vadállatot, és egyben ijesztő is, mivel minket nem véd meg igazán semmi sem, ha netán támadni akarna, mint az autósokat a kaszni. De a maci megmaradt a maga békés természetében, míg elhaladtunk mellette. Tovább haladtunk, s végre, elértük a csúcsot. A Fogarasi havasok legtetejét. Felemelő érzés volt állni, s csak bámulni azt a fantasztikus kilátást, ami a szemünk elé tárult, s közben beszívni a jó, friss hegyi levegőt. Rengeteg árus volt kint, lehetőség volt kézműves termékeket vásárolni, de akár egy ebédet is meg lehet ejteni, ha az ember úgy szeretné. Rengeteget fotóztunk, vásároltunk hűtőmágneseket, majd megindultunk, hisz a mai napon is még jó sok kilométer várt még ránk. Így hát elbúcsúztunk a csodaszép látványtól, majd Torda felé vettük az irányt. Miután magunk mögött hagytuk a Fogarasi havasokat, s véget értek a kanyarok, megálltunk az út szélén ebédelni, ahol étkezés után elintéztük az aznapi szállásunkat, aminek a helyszíne Torda volt, a Hotel Palace Turda.
Egy szép, letisztult szállás a város kellős közepén, közel az éttermekhez, pubokhoz. Zárt parkolója is volt, ám kissé szűkös volt, de megoldottuk, elfértünk. Szemben a szállodával található egy kisbolt, a Profi, ahonnan másnap a reggelinket intéztük. Számos különlegesség is volt, például ízesített Coca Colák, amit bátran merek ajánlani azoknak, akik szeretik az új ízeket. Kóstoltunk alma-bodza és szeder-boróka ízűt, továbbá kapható még barackos, ám ez nem üveges kiszerelésben, mint az első kettő, és ez cukormentes. Megreggeliztünk, erőt gyűjtöttünk, ugyanis az aznapunk volt az utolsó Romániában. Ám még mielőtt teljesen hazafelé vettük volna az irányt, megnéztük a Tordai Hasadékot. Az odavezető út kissé rögös volt, ám azt gondolom megérte. Nem volt egyszerű a ruháinkba túrázgatni a sziklák között, de mindez eltörpült amikor megláttuk a kis csörgedező patakot, az izgalmas, sokszor meredek útvonalat. Csoda volt. Ahogy Románia minden egyes természeti adottsága az. Végül elindultunk vissza a motorokhoz, s megindultunk a nagylaki határátkelő felé, az autópályán, amit mi, motorosok ingyenesen használhatunk. Az egyik benzinkútnál megálltunk szusszanni, ahol elbúcsúztunk tatabányai barátunktól, útitársunktól, hiszen ő előtte jóval hosszabb út állt, mint előttünk. Kávéztunk egyet, megitattuk a lovakat, majd mi is tovább álltunk. Pár óra hossza után, megannyi kilométer, határátlépés után végre hazatértünk Szegedre. Vegyes érzések kavarogtak bennünk. Fáradtság, hisz több, mint 1600 kilométert tettünk meg az otthonunktól Románián át vissza az otthonunkig. Szomorúság, mert haza kellett jönni, és nem élvezhettük tovább a csodás tájakat, kanyarokat. Hála, hisz végre újra eljuthattunk, s ismét megannyi élménnyel gazdagodhattunk, és a barátainkkal lehettünk.
